egy kotzkista vallomásai | mert út csak egyfelé vezet | én és .. | valahol valamikor

Tél, hideg, magány, csak semmi megfogható..

Agyszünet, most épp a fejem majd szét hasad, mint egész délután, most is lüktet rendesen. Ilyenkor a világ lehetne távolabb, én lehetnék messzebb, a dolgok lehetnének csendesebbek. Vagyis KUSS ALUDNI AKAROK.
Persze nem megy, a fejem még mindig fáj, a kínzó bűntudat, hogy így is tudtam volna x dolgot csinálni, mármint amit előtte kellett volna, de már így esélyes se volt.
Most volt egy kis agyszünet, de visszatérek mert így érzem jónak és mittomén.
Amit eddig mondtam érvényes, legfeljebb már nem így gondolom. Olvasni fáj és a gondolat gyötör, az írás meg végre eltereli a figyelmem. Most úgy ordítanék.

Persze a valóság az, aminek látni akarom. Amit látni akarok, az minden, csak nem a valóság. Logikai háttér kipipálva.

Most csak vizuális közlésre se vagyok alkalmas, hülyeségek írására nincs hangulatom, merengésre a világról meg nincs időm, szóval egy kis merengés a képen vagy mittomén.

Fény az égen, egy látomásszerű villanás, semmi más csak valami az életből, valami közvetlenül itt és magamat látom újra és újra és ezzel a képpel nehéz valamit kezdeni.

Valahol itt kezdődik a szemnyugtatás nekem. Ezt is kell, mert nem lehet csak a valóságban.

Összemosódott idő meg dolgok egy másik világból ami kicsit ironikus, mármint hogy így tekintem, hiszen ugye az álmaim épp hogy csak a fejemben léteznek, elvileg ugye. Szóval reggel, felkelek és nem tudok elszakadni, és így este felé már nem érzem valóságnak azt, amikor az álom még olyan eleven, hogy a valóság (izé, ez itt..) nem tűnik igazinak, és kicsit sem érdekel. Inkább mennék vissza oda, ahonnan jöttem, bárhol is legyen az. Mert fontos, lényeges dolgokra nem tudok emlékezni akkor és nem tudom, mi volt fontos és miért, mit csináltam és mit éreztem. Épp ma viszont emlékeztem mindenre viszont úgy halványul, hogy fel sem fogom. Ezt akkor nem, csak később érzem.
Ez valamiért egyfajta hiány azt hiszem. Vagyis annak élem meg, az életem egyik részét hagyom hátra ami tudom hülyeség, de mégis így érzem és kész. Nem lesz válasz és nem tudom ebből mi következik. Na, ez megint értelmetlen. Ezt messzebb kéne vinnem mert így nincs értelme… ah, már tudom. Később, később…

Sajnos előző héten kiszálltam a világból és csak nemrég jöttem vissza. Hoztam új dolgokat is, megy olyanokat, amiket eddig nem vettem észre. Talán az kell, hogy jól lássak hogy egy időre messze menjek. Majd visszajöjjek.

Az ilyeneknek annyira nincs értelme, és mártírnak sem akarok tűnni, tehát ennek a bejegyzésnek kétféleképpen lehet vége.

holnap pedig a másik.

Nem is valami, csak anyagtalan képzet, egy érzés, a maró hideg és a béke a csendes estében. Valaki valahol máshol már mit sem tud róla és az emlékek csak halnak és mégsem sírunk. Ez a csoda.